Döntőbe jutás kapcsán beszélgettünk Kiss Barnával:
Az NBI B döntőbe jutás kapcsán beszélgettünk Kiss Barnával – nem mellesleg a Vasas Akadémia egyik legrégibb aktív játékosával – az elmúlt évekről, sikerekről és arról, mit is jelent egy klub olyan valakinek, aki a sportban, és a tanulásban is az elitbe tartozik.
SJ: Gratulálok a győzelemhez, fantasztikus élmény volt itt a veszprémi csarnokban látni benneteket, pedig kívülről nézve a Veszprém mindent megtett, hogy ne így legyen.
KB: Köszönjük szépen, tényleg fantasztikus érzés most győztesként állni itt, de persze még nincs vége, a döntő még hátravan.
SJ: Tudod azt, hogy jelenleg te vagy a Klub egyik „legrégebbi”, jelenleg is és folyamatosan aktív Vasas játékosa? A kezdetek óta velünk vagy. Mesélnél egy kicsit arról hogyan kezdted?
KB: Általános iskolában az egyik barátom lehívott az udvarra kosarazni – akkor én még fociztam – és nagyon ügyes volt, megkérdeztem hol kosarazik – voltunk talán 10 évesek – és azt mondta, a Vasasban. Lehívott egy edzésre, hogy nézzem meg. Bólogattam, hogy lehet, de nem gondoltam komolyan. Nem sokkal ezután Kati néni (Török Katalin ..a szerk.) megnézte egy testnevelés óránkat és ő bátorított, hogy egyszer próbáljam meg. Lementem végül egy edzésre és tulajdonképpen azonnal beleszerettem a sportba és abba a hangulatba. Ez azóta is tart, az összes csapatomat imádtam. Olyan nekem kicsit, mint egy második család.
Többször felmerült otthon, hogy a tanulás miatt lehet, hogy abba kellene hagyni, mert – ahogy mondani szokták – egy fenékkel két lovat nem lehet megülni. Szerencsére azonban mindig tudtam olyan jól tanulni az edzések mellett is, hogy erre nem került sor. Boldog vagyok, hogy így történt, mert elképesztő élmény, amit ma is, de U12-től felnőttig évről évre átéltem.
SJ: Ha jól emlékszem, több országos bajnoki címet tudhatsz magadénak. Fel tudod sorolni milyen sikereid voltak ezen a hosszú úton?
KB: Igen, igen…. hát a legelső gyerek aranyérmes csapatnak én még nem voltam a tagja, akkor még nem kerültem be az „A” csapatba. Utána 2 évvel serdülőként bajnokok lettünk, majd kadettban ismét. Sajnos a junior döntőt elbuktuk az utolsó percekben, pedig abszolút esélyesnek számítottunk a mezőnyben. Tagja voltam az NBII.-es bajnokcsapatnak és az NBI A-ba feljutó csapatnak is.
SJ: A sok siker mellett anno az a junior kudarc nagy csalódás volt?
KB: Akkor és ott igen. De azóta nagyon sok idő telt el és a felnőtt tapasztalatok mellett ez így utólag már csak egy emlék, amiből mindnyájan tudtunk tanulni.
SJ: Kik voltak az edzőid ezen a hosszú úton, kikre emlékszel vissza szívesen.? Netán van kedvenced közülük?
KB: Azt gondolom, szerencsés vagyok, mert három nagy edzővel dolgozhattam. Serdülő-kadet korosztályban Beső (Besenyői Andrea …a szerk.), juniorban Saeed (Armaghani Saeed …a szerk.), és most Peti (Faragó Péter …a szerk.) a harmadik. Mindhármukat kedveltem/kedvelem, mindhármukat másért. Nem tudnék választani közülük.
SJ: Játékosként a felnőtté válás küszöbén volt egy kis „billegés” a részedről, hogy akarod vagy nem akarod csinálni, tudtommal nagyrészt a tanulás miatt, hiszen akkor kezdtél a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, és mint tudjuk, az nem egy szakkör.
KB: Igen, akkor sokat gondolkoztam azon a nyáron, végül eldöntöttem, hogy csinálni fogom. 55% volt a kosárlabda mellett, de akkor megsérült az ujjam és elfertőződött, így több hónapig nem tudtam edzeni. Akkor kicsit átbillent ez az arány a nem kosárlabdázás irányába, de szerencsére második félévben folytattam, mert úgy éreztem, hogy muszáj, hogy része legyen az életemnek mind a Vasas, mind a kosárlabda, a csapatom. Hiszen ahogy már mondtam, itt nőttem fel, félig olyanok, mint a testvéreim. Azóta csinálom, komolyan veszem. Hoztunk kompromisszumokat, mert nem tudok minden edzésen itt lenni, de szerencsére ezt a mostani edzők és vezetés jól kezeli. Ezt ezúton is nagyon köszönöm nekik.
SJ: Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulást és a sportot, hiszen mindkettőben a legmagasabb szinten teljesítesz. Lefoglalja minden idődet, vagy jut másra is?
KB: Sok időmet lefoglalja, de van egy mondás az egyetemen, hogy „azért van nekünk a legtöbb időnk, mert minden másodpercünket beosztjuk” ☺. Tulajdonképpen szinte minden percben tudom, hogy mit fogok csinálni, megtanultam ezzel együtt élni. Ez keményen hangzik, de nem hiszem, hogy másból tudnék annyi élményt szerezni, mint ebből. Ha vannak pillanatok, amik megérik a szenvedést, amik barátságokat összekovácsolnak, amik örök élményt adnak, akkor ezek például azok, hogy most az év eleji gyakorlatilag utolsó helyünk után mégis a döntőben lehetünk.
SJ: Mit vársz a döntőben?
KB: Erre még nem is mertem gondolni, de ez után az elődöntő után semmi sem lehetetlen! Természetesen győzelmet várok magunktól és egy óriási élményt, hiszen fantasztikus már az is, hogy ilyen fiatalon itt vagyunk!
SJ: Mi a kulcsa annak, hogy ilyen kiélezett helyzetekben tudtok nyerni, hiszen a szezonban nem ez az első meccsetek, ahol az utolsó percekben döntitek el a javatokra a játék végét.
KB: Igen, szoktunk ezen gondolkodni… egyrészt kellenek hozzá jó karakterek is, de ami a legfontosabb, hogy nagyon jó a csapat, a csapatszellem, nagyon szeretünk együtt lenni. Ez a játékunkon is látszik, hiszen nincs egyénieskedés, együtt, egymásért fel tudunk állni, tudunk küzdeni. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy családban probléma van, és azt együtt, egymásért megoldják. Természetesen voltak olyan meccseink is, amikor a szerencse is megsegített minket, de úgy gondolom, hogy a szerencse a mellé áll, aki megdolgozik érte.
SJ: Hogyan tovább a szezon végén?
KB: Egyelőre csak a döntőig gondolok, de természetesen itt vannak még a vizsgáim is, azokat is le kell tenni.
SJ: Tudod már, hogy mi leszel?
KB: Engem az orvostudományon belül az agy, az agyi folyamatok érdekelnek a legjobban. Agykutató vagy neurológus szeretnék lenni. De ez távolabbi jövő, most egyelőre az aranyat szeretném elhozni☺
SJ: Sok sikert kívánok mindkettőhöz! Hajrá Vasas!
Fotó: Bornyi Márton