Ha augusztus, akkor felvételi eredmények. Augusztusban Akadémiánk életében mi is egy jó hírrel büszkélkedünk. Junior csapatunk egyik oszlopos tagja abbahagyja nálunk kosárlabda pályafutását, mert külföldön kezdi szeptembertől új életét.
Ezúttal azonban nem egy amerikai vagy spanyol kosárlabda ösztöndíjról van szó. Bulyáki Soma, aki 2012 óta játékosa a Vasas Akadémiának, felvételt nyert a világ egyik legrangosabb egyetemére az Imperial College of London-ba.
Ennek kapcsán Somával beszélgettünk:
SJ: Hogyan találkoztál a kosárlabdával?
BS: Gyerekként több sportágat is kipróbálhattam, kezdetben úsztam, majd vízilabdáztam. Aztán kipróbáltam a küzdősportokat majd a teniszt, de valahogy egyik sem fogott meg. 10 éves koromban Apukám hatására (aki 15 évet aktívan kosárlabdázott) lementem egy edzésre a Kaszásokhoz. Gyakorlatilag azonnal beleszerettem a sportba. Bár a többiekhez képest kezdő voltam, bekerültem következő évben a gyerek/A csapatba. Akkor az egy sikeres korosztálya volt a Kaszásoknak, negyedikek lettünk az országos bajnokságban, a Vasas játszotta a döntőt a Szolnok ellen, ahol az utolsó másodpercben Csík Ricsi triplájával nyert a Vasas. Tiszta szívből nekik drukkoltam. A tripla után gyakorlatilag az egész Kaszás csapat is berohant a pályára ünnepelni. Csodálatos emlék….
Félévkor aztán Török Kati néni megkeresett, hogy csatlakozzam ahhoz a csapathoz.
A serdülő/B korosztályt már itt kezdtem. Nagyszerű csapatba kerültem, mindenki kedves, befogadó volt. Ahol tudtak, segítettek; főleg Csík Ricsit emelném ki, aki, mint tudjuk ma az U18 válogatott egyik irányítója. De ugyanígy beszélhetek Somogyi Ádámról, aki most Spanyolországban játszik.
SJ: Az itt töltött hat éved alatt milyen sikerekre emlékszel vissza legszívesebben, illetve milyen kudarcok maradtak meg benned, mint tanulság… már ha volt ilyen😊
BS: Tulajdonképpen annyi klassz dolog történt velem/velünk ez alatt az idő alatt, hogy ha voltak is rossz élmények, azok maximum a tapasztalatszerzés szintjén maradtak meg. Arra azonban nagyon jól emlékszem, amikor serdülő/A-ban Szolnokon, majd kadett/A-ban Debrecenben is bajnokok lettünk. De jártunk Rómában a Stella Azzurra-nál és részt vettünk az egyik legrangosabb U17-es tornán, Zrenjaninban, ahol a Darussafaka és a Real Madrid ellen is volt szerencsém pályára lépni.
A legnagyobb élményem, amit azt hiszem még az unokáimnak is mesélni fogok, azonban az idei junior országos döntőhöz köthető. 3 hónapos kihagyás után (sajnos egy meccsen elszakadt a térdszalagom), műtétre várva az utolsó meccsen Faragó Peti feltett a pályára (amiért mindig hálás leszek neki😊). A csapatnak azt a feladatot adta, hogy én, a gyakorlatilag sánta, dobjak egy kosarat. Ez olyan jól sikerült, hogy egy triplát sikerült elemelnem, ami bement… igazából nem is annak örültem a legjobban, hogy sikerült, hanem annak, ahogy az egész csapat reagált. A teljes kispad egy emberként ugrott fel és az oldalvonalon táncolt, őrjöngött, a csapattársaim pedig rohantak felém, hogy együtt örüljünk. Sosem fogom elfelejteni. A youtube-ra felkerült ez a videó, már biztosan 100x megnéztem.
SJ: Tömören össze tudnád nekem foglalni, hogy tulajdonképpen mit adott neked a sport? mert ahogy mesélsz, csillog a szemed, látom, hogy rengeteg élmény van elraktározva ott hátul, az agyadban😊
BS: Rengeteget köszönhetek a sportnak. Megtanított olyan célokat kitűzni, amik – ha kemény munkával is, de elérhetők. Megtanított kitartóan küzdeni a kitűzött célokért, megtanított szívből örülni a közös sikereknek, mások sikereinek is és ugyanakkor megtanított emelt fővel viselni a kudarcot és tanulságként felfogni azt.
SJ: Ezt ilyen szépen talán én sem fogalmaztam meg soha, nem semmi egy 18 éves ember szájából hallani.
Ugye azt mondhatjuk, hogy nem telt eseménytelenül ez a hat év az Akadémián. Heti 5 csapat- és 1-2 egyéni edzés mellett te a tanulást sem hanyagoltad el soha. Ahogy tudom, éltanuló voltál/vagy mindig. Hogyan tudtad összeegyeztetni a kosárlabdát és az iskolát, hiszen egy nap neked is csak 24 órából áll.
BS: A sport tulajdonképpen egy feszes rendszert adott az életemnek. Megtanított beosztani a mindennapokat. Mindig tudtam mikor van szabad 2-3 órám, és ennyi idő alatt mit, mennyit tudok megtenni. Nem volt mese, a feladatot akkor és ott el kellett végezni, ha jót akartam magamnak.😊 Ezzel a sérülésem alatti 5 hónapban szembesültem leginkább. Elvesztettem az időérzékemet szinte, voltak olyan napjaim, amik teljesen szétfolytak, pedig az érettségire készülés végjátékában voltam.
SJ: A kosárlabdán és a tanuláson kívül volt másra is időd?
BS: Azt mondják, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Szerintem ez teljesen igaz. Mindenre lehet időt szakítani, családra, tanulásra, barátokra, csak tudni kell beosztani. Egyáltalán nincs bennem hiányérzet, hogy lemaradtam volna bármiről is.
SJ: Beszélgetésünk apropója tulajdonképpen nem is a kosárlabda volt, hanem a továbbtanulás. Kérlek, mesélj egy kicsit arról, hova kerültél be, hol folytatod jövőre az életed!?
BS: A londoni Imperial College-ra fogok járni szeptembertől. Ezt az iskolát már sok éve a világ legjobb tíz egyeteme között tartják számon, jelenleg azt hiszem a hatodik a ranglistán. Az ICL egy reál beállítottságú egyetem, én a vegyészmérnöki karra jelentkeztem és kaptam felvételt. A jelentkezéshez be kell adni egy önéletrajzot, ami alapján az iskolák megkeresik a kiválasztott diákokat szakmai felvételire és interjúra, hogy személyesen is találkozzanak a jelentkezővel. Az önéletrajz mellett természetesen kíváncsiak az elért tanulmányi eredményre, a nyelvtudásra, tanulmányi versenyekre, tudományos munkára… szóval elég összetett a feltételrendszer. Négy egyetem érdeklődött irántam. Végül az ICL mellett döntöttem, mert az ott eltöltött 5-6 óra, melyben körbevezettek minket az iskola és a campus területén és megmutattak nekünk mindent, teljesen lenyűgözött.
SJ: Miért külföld? Ma nagyon sok fiatal választja ezt az utat.
BS: Ez számomra nem belföld, külföld közötti választás. A világon mérnökképzésben az Imperial College a 6. helyen áll, hihetetlen felszereltséggel, nagyon neves oktatói gárdával, világszinten elismert kutatási projektekkel. Ennek magyar diákként részése lenni nagy kihívás, de nagy motiváció is számomra.
SJ: Megint elveszítünk egy „agyat”? Vagy hazajössz utána?
BS: Határozottan úgy gondolom, hogy mindenképpen haza szeretnék jönni; azt a tudást, amit kint megszerzek, itthon szeretném hasznosítani.
SJ: Miért éppen vegyész? Hogy dönti el valaki 18 évesen, hogy ez lesz az ő útja?
BS: Először építészmérnök szerettem volna lenni, de a fizikával nem tudtam kibékülni, ami a felvételihez kell. A kémiába viszont azonnal beleszerettem. Szüleim mindketten vegyészmérnök diplomások első körben, bár nem dolgoznak a szakmában. Végül is, ami meggyőzött, az az volt, hogy tavaly kaptam egy ösztöndíjat a Magyar Tudományos Akadémiától, ahol egy kutatómunkában vehettem részt. Itt sok vegyész hallgatóval dolgozhattam együtt. Ott dőlt el számomra végleg, hogy ezt szeretném csinálni.
SJ: Mi lesz a kosárlabdával? Van még hely számára a jövőbeli tervekben?
BS: Mindenképpen! Minden suliban azonnal megnéztem, hogy milyen lehetőségek vannak folytatni. A jelenlegi sérülésem sem tántorít el attól, hogy folytassam. Szüleim és edzőim is azon a véleményen vannak, hogy ha szeretném, ez nem fog akadályozni a folytatásban. Túlságosan szeretem ezt a sportot, hogy csak úgy abbahagyjam. Azt gondolom, hogy amíg bírom, játszani fogok.
SJ: Pályafutásod során sok edző keze alatt megfordultál. Mit tudnál kiemelni, kitől vagy kiktől kaptál olyat, amit a „tarisznyádban” magaddal viszel az életben?
BS: Három edzőt tudok kiemelni, akik meghatározók voltak valamilyen formában az életemben: Jácint bá, Surmann Gabó és Faragó Peti. Jácint bától a sport alapjain túl megtanultam, hogy milyen a SPORTEMBER. Gabóban egy jó barátot és segítőkész embert kaptam. Peti pedig egy fantasztikus játékos és egy nagyon játékos-közeli edző volt a számomra. Senki nem tudta úgy átadni a tudását, mint ő.
SJ: Edzettél a felnőttekkel is. Nagy a különbség az utánpótlás és a felnőtt között?
BS: Nagyon nagy az ugrás, azt hiszem ez az idősebb, mentor-játékosoknak köszönhető. Nagyszerű lehetőség a tanulásra, fejlődésre, hiszen csapattársak, ezért közel vannak hozzánk, de mégis szinte edzőként viselkednek, mert minden mozdulatban ott helyben, élesben segítenek. Talán Katona Robit és Moravcsik Áront emelném ki, akiktől igazán sokat tudtam tanulni.
SJ: Útravalónak mit üzensz a fiataloknak?
BS: Talán a legfontosabb, amit megtanultam, és amit a fiataloknak átadnék, az az, hogy nem az egyén, nem az ego a fontos. Bízzanak egymásban, a csapat erejében, és tudjanak őszintén örülni a másik sikerének, mert a csapatban, a jó közösségben hatalmas erő van, ami túlmutat a sporton, a sportpályán is.
SJ: Köszönöm szépen a beszélgetést! Az egész Akadémia nevében gratulálok a felvételidhez! Sok sikert kívánok új utadon, és várunk vissza, akár csak egy látogatás erejéig, ha itthon vagy!
BS: Én is köszönök mindent, amit a Vasastól, edzőimtől, csapattársaimtól kaptam!
Fotó: Bornyi Márton