Lassan egy éve dolgozik nálunk Harald Stein mesteredző. A közelgő U16-os döntő kapcsán vele beszélgettünk.
SJ: Kérlek, mesélj magadról egy kicsit, hogy hogyan kerültél ide és miért döntöttél Budapest mellett egy olyan pozícióban, mint ami neked volt Németországban!
HS: Valamikor tavaly decemberben beszéltem Zoltánnal, akivel régóta ismerjük egymást, tudunk egymás dolgairól. Mivel hallotta ő is, hogy a német kosárlabda szövetségnél abbahagyom a munkát, megkérdezte nincs-e kedvem Budapestre jönni. Nagyon nyitott ember vagyok, rengeteg helyen dolgoztam már Németországban, és nagyon szívesen utazom távolabbi helyekre is. Egy olyan város, mint Budapest, különösen vonzó volt számomra. Zoltán akkor meghívott egy hétvégére, gyakorlatilag majdnem pont egy éve. Az itt töltött pár nap alatt megismertem a szervezetet, a főbb embereket, a környezetet. Minden nagyon kedvemre való volt, de leginkább az tetszett, hogy kívülállóként is éreztem, itt minden a játékosokról, a munkáról szól. Sok helyen jártam Európában, sok utánpótlás műhelyt láttam. Az a tapasztalatom, hogy általában mímelik csak, hogy az utánpótlásnevelés a cél. Alapvetően mindenkit a felnőtt csapat és a felnőtt kosárlabda érdekel, annak a közelébe szeretne férkőzni, azon a szinten szeretne dolgozni. Az utánpótlást senki sem csinálja száz százalékosan. Itt másképp van, és nem túlzás azt mondani, hogy Zoltán személye a garancia arra, hogy Vasasnál a cél a játékosnevelés és ezzel párhuzamosan az olyan edzők kinevelése, akik ebben profik tudnak- és profik akarnak lenni. Nekem is ez az a terület, ami a legtöbb örömet adja. Leginkább képezni, tanítani, új programokat kialakítani, megvalósítani szeretek, így mondhatom azt is, hogy a céljaink teljesen egybeestek. Nagyon izgalmas feladatnak tűnt számomra mindazt, amit otthon már többször megcsináltam, egy új közegben kipróbálni.
SJ: Ismerted korábban a magyar utánpótlás kosárlabda közeget?
HS: Annyit mindenképp tudtam, hogy az elmúlt 10-15 évben nem jutottak be az A divízióba. De láttam azt is, hogy időről időre volt egy-egy olyan évfolyam, akik a közelébe kerültek és csak nagyon kevésen múlt, hogy lecsúsztak. Az utolsó ilyen az 1998-as korosztály volt. Mivel sportos családból származom, az Édesapám sporttanár volt, tudtam azt is, hogy Magyarországon a csapatsportoknak nagy hagyománya van, a magyaroktól nem idegen a sport. Sőt! Minden német ismeri a híres 1954-es foci-világbajnokság történetét, amikor Magyarország válogatottja volt a legjobb csapat a világon és valami csoda folytán nyertünk csak a döntőben. Az az esemény a „berni csoda” néven vonult be a foci-történelembe. De Édesapám folytán tudom azt is, hogy a magyarok ma is a csúcson vannak vízilabdában, kézilabdában, úszásban, vívásban is. Egykor a kosárlabda is ide tartozott. Emlékszem még Zalánék generációjára, a sikereikre. Gyakorlatilag mindenkivel pariban voltak Európában. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy Mészáros Zalán itt az első számú vezető, Nagy Zoltán pedig az UP szakmai vezető. Sokat szoktunk beszélgetni arról, hogy mi történt azóta, miért maradt le a magyar kosárlabda és miért maradhattak ott mások. Látom, hogy mennyire elkötelezettek abban, hogy valamit tenni tudjanak annak az érdekében, hogy ismét a csúcs közelébe kerülhessen Magyarország. Ez egy rendkívül inspiráló környezet, amiben megtiszteltetés, ha segíteni tudok.
A Vasas ráadásul egy olyan közeg, ahol tudunk tenni, kicsiben tudunk változtatni és csak remélhetjük, hogy ez hatással lehet a teljes magyar kosárlabda közegre is. Mert, ha közelebb akarunk kerülni Európához, bizony a rendszeren is változtatni kell. Hogy csak egy pici példát említsek: Németországban már nem fordulhat elő egy döntőn olyan, mint ami a hazai junior döntőn, hogy a játékosok egy nap több meccset is játszanak. A modern kosárlabdázás egészen más elvek szerint működik. Ha szeretnénk, hogy a játékosaink a szerint játszanak, bizony nem fér bele, hogy nem tudnak egy meccs után megfelelően regenerálódni, vagy fáradtan kell újra pályára lépniük és nem tudjuk tőlük ugyanazt a szintet elvárni minden meccsen. Nő a sérülésveszély… egyszerűen más lesz a kosárlabda, azon belül is főleg a védekezés minősége. Ez rengeteg következménnyel jár a további játékra nézve. Nekünk edzőknek arra kell törekednünk, hogy a játékosok minden pályán töltött másodpercben a legjobbat és a maximumot hozzák ki magukból. Ha fáradtak, nem működik. Megtanulják, hogyan lehet a védekezést, a tempót, az agresszivitást „csalni”. Ez egy nagyon pici faktor, mégis rengeteget jelent. De ugyanígy beszélhetnék a bajnokság lebonyolítási rendszeréről, ami szintén nem szolgálja a modern kosárlabdázás, a játékosnevelés érdekeit.
SJ: Ne menjünk bele ennyire a szakmába, ez legyen a ti „műhelytitkotok”. Mesélj nekem inkább arról, hogy érzed magad. Minden úgy történt, ahogy vártad?
HS: Az Európa-bajnokság miatt kicsit később érkeztem, nem tudtam a teljes felkészülésen itt lenni, ami egyrészt nem volt olyan jó, másrészt volt annak is előnye. Rögtön beleláttam sok mindenbe, mi hogyan működik a közvetlen kollégáimnál, vagy akár a fiúknál. Nem én határoztam meg előre, mi hogyan legyen. Így jobban ki tudtuk alakítani a közös munkát, még ha az összecsiszolódás tovább is tartott.
Ami nagyon tetszik itt, és meg kell jegyeznem, hogy ez még Németországban sem működik így, az a rendkívül professzionális szakmai felépítettség. Tudom, ez nem volt mindig így, ez az állam anyagi szerepvállalása miatt, meg az elkötelezett magántulajdonosi háttér miatt alakulhatott ki a Vasasnál. Az, hogy ennyi edző dolgozik egy csapattal, hogy mindig ott van egy atlétaedző, van helyben pszichológus, gyógytornász, dietetikus; hogy az orvosi háttér házon belül megoldott; hogy van egy ügyvezető, egy technikai vezető; hogy a szakmai embereknek csak a szakmával kell foglalkozniuk. Ez fantasztikus.
SJ: Mi a fő feladatod a Vasasban a saját definíciód szerint?
HS: Én képző edzőnek jöttem ide. A feladataim jelenleg három fontos fókusz köré szerveződnek: egyrészt van a saját csapatom, az U16, akiknek a vezető edzője vagyok. Másrészt kiemelten kezelem a tehetséges játékosok extra képzését, tehetséggondozását az U16, U18 és felnőtt korosztályban, harmadrészt pedig nagyon fontosnak tartom a velem kapcsolatban álló edzőknek megadni azt a keretet és szakmai támogatást, amely által ők kiváló utánpótlás-edzőkké válhatnak.
SJ: Működik ez a három együtt? Győzöd a munkát?
HS: Jelenleg nagyon jól működik. Szerencsére nem vagyok egyedül, itt van mellettem Zoltán is, akivel nagyon jól tudunk együttműködni. Ugyanakkor két nagyon tehetséges edzővel, két Petivel dolgozom együtt a közvetlenül kapcsolódó korosztályokban, ami szintén inspirál. Rengeteg segítséget kapok Bencétől, Zalántól is. Jó dolgom van, azt hiszem. Nagyon jó látni, hogy mindenki, aki körülöttem van, tanulni, fejlődni akar, el akar érni valamit. Ez egy olyan közeg, ahol kölcsönösen motiváljuk egymást.
SJ: A magánéletben működik a távolság a családodtól? Tettél már szert új ismeretségre?
HS: Mindig is sokat voltam úton, otthon is. Ugyanúgy innen is haza tudok menni. Szerencsére repülővel hamar otthon vagyok, Frankfurtba mindig találok járatot. Havonta egy hetet a barátnőm is itt tud lenni, de dolgozunk azon, hogy találjon közelebb munkát és többet lehessünk együtt. Amúgy pedig rengeteg barátom van. Valaki mindig akad, aki szívesen meglátogat. A ház, ahol lakom, szintén szerencsés, mert nagyon kedvesek az emberek. Rendszeresen hívnak vendégségbe, kocsmázni. Sőt, az egyiknek a születésnapi partijára is hivatalos vagyok. Kicsit németül, kicsit angolul, kicsit kézzel-lábbal, de megértjük egymást. Izgalmas tapasztalat mindenféleképpen.
SJ: Hogy látod a jövőt?
HS: A jövő évre nagyon kíváncsi vagyok. Az első év mindig az építkezés, az alapok lefektetése. A befektetett munka a második évben kezd el igazán látszani. Természetesen már most sok faktorban látom a munkánk hatását, a befektetett energiák eredményét. Persze messze nem tartunk még ott, ahol szeretném, de azt hiszem, hogy egy edző sosem lehet elégedett. Mindig van következő lépés, következő feladat. A régi szokások átalakítása sokkal több időt vesz igénybe, mint mondjuk egy új figura, új mozdulatok, feladatok beégetése. Temérdek tervünk van, nagyon várom már a folytatást.
SJ: A közvetlen jövő az U16-os döntő. Mit vársz a csapatodtól? Van titkos elvárásod?
HS: Egyetlen dolgot várok, hogy minden meccsen jól játsszunk. Hogy mindenki ki tudja hozni a maximumot magából. Más nem számít, hiszen nagyon speciális szakaszban vannak a fiaim. Egyik hónapról a másikra centimétereket nőnek. Ez alapjaiban borítja fel a mozgásukat, az energiaszintjüket, a gyorsaságukat. Nagyon nehéz így tervezni. De ha mindenki hozni tudja a pályán, amit tud, ha felszabadultan, örömmel tudunk játszani, akkor nincs szükség titkos várakozásokra.
SJ: Sok sikert a döntőre! Köszönöm a beszélgetést!
HS: Közönöm.