Több mint hétévnyi „hűséges szolgálat” után távozik Pasarétről a Vasas Akadémia férfi csapatának irányítója, Moravcsik Áron. Eddigi játékmesterünk a civil karrierjére kíván több időt szánni a jövőben, bár a kosárlabdától sem szeretne egyik napról a másikra megválni. Karrierje legszebb pillanatairól is beszélgettünk a „kapitánnyal”.
Fontos szakasz zárul le az életedben. Milyen érzésekkel búcsúzol a Vasas Akadémiától?
Talán a keserédes szó most a legtalálóbb. Egy sportoló ugyanis pontosan tudja, hogy ennek a pillanatnak el kell jönnie, ráadásul viszonylag hamar, tehát felkészült rá. Most mégis furcsán érzem magam. Több mint húsz éve a kosárlabda a szenvedélyem, nehéz lesz nélküle. Éppen ezért pillanatnyilag egy olyan lehetőséget keresek, ahol kevesebb idő és energia ráfordításával még játszhatok egy kicsit. Mostantól azonban egyértelműen a civil karrierem a legfontosabb.
A Vasas Akadémián ezzel szemben alapember voltál, elsőszámú irányítója az idén bronzérmet nyert másodosztályú csapatnak.
Ez így igaz, ezen a hőfokon már nem tudtam volna tovább lobogni. Játékosként, csapatkapitányként és egyfajta mentorként egyaránt nagy felelősség hárult rám. Igyekeztem úgy segíteni a fiatalokat, ahogy azt korábban velem is tették az elődeim. Még ma is emlékszem némelyikük fontosabb mondatára, gesztusára, példájára, amely alapjaiban határozta meg kosárlabdázói karrieremet. Éppen ezért megtisztelőnek tartottam ezt a feladatot, ugyanakkor a generációs különbségek miatt nagy kihívásnak is. Ha csak egy kicsivel is hozzájárultam ahhoz, hogy sikeres felnőttjátékosokká váljanak, akkor már elégedett leszek. Az biztos, hogy a Vasas Akadémia azon kevés helyek egyike, ahol szakmailag minden adott egy fiatal kosárlabdázó fejlődéshez, képességeinek kifejlesztéséhez.
Moravcsik Áron soha nem kimélte magát a meccseken. Erről a szakadt meznél jobban semmi sem árulkodhat…
Hét évvel ezelőtt Szegedről, az első osztályból igazoltál vissza Pasarétre, az akkor élvonalbeli csapathoz.
Szegedre azért mentem, mert mindenképpen ki szerettem volna magam próbálni a legmagasabb osztályban. A különbség ugyanis óriási az első és a második vonal között. Nem is annyira a kosárlabda tudásban, sokkal inkább a fizikális adottságokban. A legjobbak között mindenki magasabb, erősebb, gyorsabb. Ennek ellenére megálltam a helyemet, jóllehet párhuzamosan az egyetemet is végeztem, ráadásul nappali tagozaton. Nem volt könnyű összeegyeztetni az életemnek ezt a két igen különböző területét. Amikor visszatértem Pasarétre, a csapat éppen akkor jutott fel az NBI/A-ba, ahol egy évet töltöttünk.
Karriered egyik legfontosabb döntését hoztad meg, amikor az együttessel együtt te is a másodosztályt választottad a bentmaradás ellenére.
Pont akkor fejeztem be a tanulmányaimat, így két út állt előttem. Egy másik csapattal az élvonalban játszani, vagy Pasaréten maradni a másodosztályban és több időt fordítani a civil pályámra. Hogy miért ez utóbbit választottam? Ennek több oka is van. Budapestiként a fővárosban érzem igazán jól magam, bár nem ez volt a döntő érv. Az látható volt, hogy egy NBI A-s együttesben a külföldi irányító mögött csak igen szerény játékperc juthat nekem. Egy számomra elfogadható, közepes meccsidő eléréséhez viszont már fiatalon egy vidéki fellegvárhoz kellett volna szerződnöm, a tanulást pedig háttérbe szorítani. Nem így tettem. Éppen ezért ekkor már az volt a logikus döntés, ha hosszabb távra tervezek. Nem a hátralévő öt-tíz évre, sokkal inkább harminc-harmincötre, tehát a civil pályára. Mindezek fényében elégedett vagyok azzal, amit elértem.
Áron (6) bronzéremmel búcsúzik Pasaréttől. A két régi játszótárs, Andrássy Géza (15) és Medve Máté (10) között az érem átadását követően
Melyek voltak a legszebb pillanatok?
Például az, amikor a visszalépést követő évben nyomban döntőt játszottunk az NBI/B-ben. A Nyíregyháza volt az egyik legjobb csapat, mi pedig az alapszakasz hatodikjaként pont velük találkoztunk a negyeddöntőben. Az első meccset idegenben elveszítettük, a másodikat viszont, amelyet rendhagyó módon Pasaréten játszottunk, végsőkig kiélezett csatában, Katona Robi lehetetlen helyzetből bedobott triplájával megnyertük. A harmadik találkozó sem volt kevésbé izgalmas, öt perccel a vége előtt még tizennéggyel vezettek a nyíregyháziak, mi mégis fordítottunk és döntőbe jutottunk. Fantasztikus érzés volt. A másik a Hepp Kupa-győzelem, amely egyébként is hiányzott még a gyűjteményemből, ráadásul Debrecenben nagyszerű körülmények között nyertünk.
Mennyit változott a posztod az elmúlt több mint két évtized alatt?
Az az igazság, hogy a MAFC-nál még kettes pozícióban kezdtem, később lettem csak irányító. Ebben egyébként része van annak is, hogy az évek során valóban megváltozott a játékmester feladatköre. S bár továbbra is fontos, hogy a társak érvényesülését könnyítse meg, ma már nem elég felvinni a labdát, behívni a figurát és asszisztálni a támadáshoz. Kezdeményezni kell, vállalkozni és akár egyedül is akciót vezetni. Nálunk erre ráadásul azért is szükség volt, mert a nagyobb meccseken, kiélezett helyzetekben, a fiatalok néha megilletődötteké váltak. Ilyenkor kézbe kellett venni az irányítást és kezdeményezőbbé válni, mint egy átlagos irányító. Szerencsére ez a mentalitás soha nem állt tőlem távol, örömmel megoldottam ezeket a helyzeteket is.
Moravcsik Áron nemcsak a pályán, de azon kívül is vezéregyénisége volt a Vasas Akadémi férfi csapatának
Melyik volt szerinted a legjobb időszakod?
A már említett döntőbejutás környékén, amikor Faragó Peti lett az edzőnk. Akkor szerintem egy kiemelkedő másfél évet játszottam. Igazából nem csak a kosárlabda szempontjából volt ez különleges, de emberileg is, hiszen mindenkit megviselt az, hogy vissza kellett lépnünk az élvonaltól. Még akkor is, ha megértettük, a szakvezetés döntését. Egy megfiatalított, kicsit csalódott csapat tudta megmutatni, hogy mire képes, és ez nagyon jó érzés volt.
Visszajársz majd a Vasas Akadémia meccseire?
Ha tehetem, biztosan. Csodálatos éveket töltöttem itt, soha nem fogom őket elfelejteni. Ahogy a társakat sem, az idősebbekkel, nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Medve Mátéval az öltözőben is egymás mellett ültünk, miközben a csapatkapitányi feladatkört is közösen láttuk el. Biztosan tartani fogjuk a kapcsolatot. Hogy milyen sűrűn, az attól is függ majd, milyen mértékben marad az életem része a kosárlabda. Ez a szenvedélyem, amelyet nem lehet csak olyan egyszerűen letenni.
Fotók: Vasasa Akadémia